A Remete-féle vendéglő

Remete-féle vendéglő

1907.-ben vendéglő épült a vasútállomás mögött. Kedvelt étkező és szórakozóhelye lett a nyaralóvendégeknek. Itt mulattak akkor is,- az emlékezet szerint,- amikor híre jött az első világháború kitörésének. A vigasságnak vége szakadt. Hazautaztak a fiatalok, tudván, hogy otthon behívó várja őket. A háború végeztével lassan visszatértek a vendégek. 1920-ban már ismét Anna-bált tartottak a vendéglőben. Még Badacsonyból is eljöttek a mulatni vágyó fiatalok. Nagy híre akkoriban volt a györöki Anna-bálnak!

A vendéglő akkoriban a község tulajdonában volt, helységeit csak bérelte a vendéglős (és mészáros) Remete Imre.

Itt zajlottak a búcsú alkalmával tartott és a tűzoltó egylet által szervezett bálok. Leggyakrabban a vonyarci „Jancsi banda” muzsikált Györökön is. Nyáron a Dandi cigányprímás színvonalas zenekara húzta a talpalávalót.

Üsth Gyula, a Fürdőegyesület vezetője nyáron több neves budapesti művészt hívott meg vendégszereplésre.

Többek között Csellényi József, Bodán Margit, magyarnóta énekeseket, Murgács Kálmán zeneszerzőt, Lugosi István tárogatóművészt, valamint bűvészeket és más előadókat.

Remete Imre halála után Baracskai János kocsmáros vezette az üzletet.

Mivel Györökön ez az egy helyszín kínálkozott csak bálok, vagy nyári táncestek rendezésére, ezeket nagy hozzáértéssel továbbra is szervezte, így a faluban nagy tisztelet övezte Baracskai urat.

Mindenkivel szót tudott érteni, nem volt nála lehetetlen, szerette szakmáját és az embereket. Mind a mai napig hozzá hasonlítják a vendéglősöket, úgy emlékeznek rá, mint a vendéglős szakma valamiféle mércéjére.- áll a „Balatongyörök múltja és jelene” című 2000-ben kiadott könyv „Balatongyörök története”(1960-1999) fejezetében, melyet Király Lászlóné, édesanyám írt. Alcím: Kisipar, kereskedelem, vendéglátás.

Ezt illusztrálandó, most idézni fogok a Balatongyörököt szeretőknek kötelezőként ajánlott Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek című szociográfiából, melyet ’71-ben adtak ki. Az 1935-ben született szerző 1953-ban költözött Balatongyörökre. Írásában visszaemlékszik az itt töltött időkre. Figyelmeztetem a gyengébb idegzetűeket, régen az a mondás járta: „Nem is igazi a búcsú, ha a mentő párat nem fordul!” Első kézből ismerhetünk meg néhány történetet:

„A falu mindenkit befogadó társas helye a kocsma. Györökön a Remete-féle vendéglő a vasútállomás és az ótemető között helyezkedett el. A nádfedeles jégvermek már nem is a vendéglő udvarán álltak, hanem a temető dombos oldalában. Ezek a jégvermek pogány sátraknak, jurtáknak látszottak. A vendéglőt fák vették körül. A falu felől hatalmas eperfák szegélyezték az utat, a másik oldalon jegenyék. Az udvaron nagylombú erős vadgesztenyefák sorakoztak. Árnyék volt bőven. Az árnyékban asztalok álltak, kerti székekkel. Az asztalokról színes terítőket kapkodott le a szél. Kis táncplacc is volt a fák alatt. A nyári idényre zenekart szerződtetett a vendéglős. Az okkersárga mázolt épület hátsó traktusában Törökék laktak, az oldalszárnyban a vendéglős. A vendéglős lakást keskeny folyosó választotta el az ivószobától. Az ivószoba hatalmas volt, egyik sarkában kényelmesen elfért a söntés. Az ivószobát egy fedett, de nyitott oldalú terasz egészítette ki. A terasz is nagy volt, nagyobb mint az ivószoba. Az ötvenes években egy abbé külsejű hatalmas ember volt a kocsmáros. Baracskai Jánosnak hívták. Az üzletet tehetségesen, kitűnően vezette. Csak rápillantott a vendéglőre, s az máris fellendült. Nem is csoda. Azt a szót, hogy »nincs« nem ismerte. Nála mindig lehetett ételt és italt kapni. Emlékszem, egyszer jóval éjfél után kopogtunk be a lakása ablakán. Fölkelt, adott bort, aztán megkent néhány szelet kenyeret zsírral, s egy marokra való cseresznyepaprikával együtt elénk tette. Nem morgott, inkább leült közénk, velünk falatozott és iszogatott hajnalig. Minden érdekelte, szeretett híreket hallgatni, beszélgetni. Legjobban persze a szakmáját szerette. Tudott halat és húst szerezni. Abban a halszegény időben nála hetenként főztek halászlét. A vendéglő légköre családias volt. Hideg téli estéken előfordult, hogy nem is a söntésben álltunk dermedező poharainkkal, hanem a konyhában, a tűzhely mellett. Ezen a hatalmas tűzhelyen mindig főtt valami, mindig gőzök és párák törtek a magasba. A tűzhely körül úgy emlékszem egy idősebb asszony, Baracskai finom arcú felesége forgolódott.

Az ötvenes évek elején a vendéglő nagy ivószobájában tánciskolát nyitott egy úri házaspár. M.-ről azt suttogták, hogy huszártiszt volt a Horthy-hadseregben. Lehet, hogy igaz. Nem tudom, milyen huszár lehetett, mindenesetre mint tánctanár tökéletesen bevált. Szép feleségével bemutató táncot lejtett a kocsma olajos, sötétbarna padlóján, s mi bámulattal néztük. Valamilyen hangszernek kellett ott lenni, de arra már nem emlékszem. Talán egy rozzant pianínó állt a fal mellett, vagy valamelyik sarokban.

A tánciskolába fél falu beiratkozott. A villasori fiúk, a sertéspásztor lányai, a parasztlegények, s a hegyközségi vincellérlányok egyszerre ropták a táncot. Iszonyú csoszogás, billegés, rángatózás közepette alakult ki a fiatalság tánckultúrája. M.-ék négy -féle táncot tanítottak, csárdást, tangót, fox-ot és keringőt. Aki nem volt egészen falábú az a négy tánc közül legalább kettőt megtanulhatott. A csárdást és a tangót azt hiszem kivétel nélkül mindenki megtanulta. A kocsmai tánciskola hatalmas sikert aratott a faluban. A vasárnapi össztáncokra a falu apraja-nagyja beállított. A nagykendős öregasszonyok a fal mellett üldögéltek, s egy-egy szép dallam vagy mozdulat hatására elsírták magukat. Az össztáncok híre a szomszédos falukba is eljutott, így aztán csakhamar a gyenesi, vonyarci, és edericsi legények is megjelentek. A vidéki legények arca kipirult a biciklizéstől, a fagyos szél lilára csípte a fülüket. Csillogó szemmel álltak a söntés előtt, s reménykedve nézték a színes forgolódást. M.-ék híresek lettek az egész környéken. A part menti falvak rozoga kocsmáit sorra fellendítették. Ahol tíz lány és tíz legény akadt, ott iskolát nyitottak.

A farsangi mulatságok idején a vendéglő ivószobája kicsinek bizonyult. A bajon évről évre a legények segítettek. A terasz oldalát befedték nádpadlóval. A teraszból így széles, tágas szoba keletkezett. Ez az alkalmi helyiség persze mínusz fokos hidegek idején elég hűvös maradt. De ki törődött akkoriban egy kis hideggel? Aki táncolt, vagy bort ivott, úgyis átmelegedett előbb vagy utóbb.

A mulatozásnak néha rossz vége lett. A nevető arcok elkomorultak, az éneklő szájakon szitok fakadt. Elég volt egy rossz szó, hibás mozdulat, s a szemek vérbe borultak. Az ok, ami az összecsapást kiváltotta, többnyire nevetségesen csekélynek látszott. Azt kell gondolnom, hogy ilyenkor korábbi sérelmek, régi ellenségeskedés újultak ki, és fajultak el a tettlegességig. A mélyben örökké mozgott, alakult valamilyen dráma. Birtokháborítási ügyek, asszonydolgok, megtagadott apró segítségek, feljelentések…Az eldugott bor és a tilosban főzött pálinka miatt mindig kitört valamilyen háborúság. Mert azt minden gazda tudta, hogy a finánc magától nem találná meg a kazal alatt a hordót. A fináncnak valaki besúgta előbb, hol kell keresni a bort…A lelepletett gazda gyanakodni kezdett. Sorra vette az irigyeit, rokonait, akikkel valamilyen öröklési ügy kapcsán korábban összekülönbözött. Ha aztán a képzelete elakadt egy névnél, csak az alkalmat leste, hogy visszafizessen. A mélyben készülődő, forrongó indulatokat nagyon sokszor szerelmi ügyek is motiválták, asszonyféltés, vagy bánat elveszett szerető miatt.

Ha verekedés készülődött, Baracskai János izmos karja hirtelen átnyúlt a söntés felett, s a haragos legényt igyekezett kipenderíteni. Ez a manőver általában sikerült. Egyetlen vendéglős sem szereti, ha szeme láttára tördelik szét a berendezést, s a szódásüvegek robbannak szét a falon, tükrün, ajtókon. A legények persze kint, a gesztenyefák alatt sem szelídülnek meg, hanem annak rendje és módja szerint véresre verték egymást. A kocsmáros ennek sem örült, de megakadályozni nem tudta. Mire emlékszem?

Hétköznap volt, hűvös őszi este. Öten-hatan álltunk a söntéspult előtt, és beszélgettünk. Parasztlegények és egy helybéli iparos, aki a társadalmi rangja szerint félig-meddig úri embernek számított. Az iparos, azt hiszem, egy kicsit ivott már délután, s viccesen kötekedő hangon szólongatta az egyik fiatal legényt, L. Lászlót. Az csendesen iszogatta a fröccsét, amúgy is sovány, halk szavú fiú volt. Amikor aztán az anyját kezdte emlegetni, a negyven év körüli iparos, hirtelen megmozdult. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen harcias, keményöklű ez az L. László. Arra sem volt időnk, hogy hátrébb lépjünk. Pillanatok alatt kiverte az iparos fogait. Az meg csak ott állt értetlenül, és törölgette szájáról a vért.

A másik eset, amit elmondanék, télen, fagyos időben , az egyik farsangi mulatság alkalmával történt. Lehetett már este tizenegy óra is, ha nem több…Nagyban áll a tánc, forró volt a levegő az ivószobában. A söntés előtt szokás szerint nyolc-tíz legény álldogált, s nézték a táncot. Közben ittak, viccelődtek, egyikük, nevezzük Z. Istvánnak, elvesztette a megengedett mértéket. Azt hiszem italos volt már egy kicsit. Kinézett magának egy lányt. Egy pesti munkáslányt, akit a vőlegénye hazahozott a családnak bemutatni. A vőlegény is Pesten dolgozott már. A lánnyal nem is a vőlegény táncolt, hanem annak egyik közeli rokona, J. Viktor. J. Viktor a falu szegényebb rétegéhez tartozott, sokat járt velem együtt napszámba. Z. István viszont az egyik módosabb gazda fia volt, ráadásul egyedüli gyerek. Z. István félhangosan, nevetgélve fogadást ajánlott a körülötte álldogáló legényeknek, hogy felkéri a pesti lányt táncolni, s tánc közben, jól láthatóan, megfogja a fenekét. Meg is tette. Erős, nagydarab legény volt, jól táplált, pirospozsgás arcú. Úgy tűnt, nem fél senkitől. Talán úgy gondolta, hogy ő az első legény a faluban, és megengedheti magának ezt a modortalanságot. A lány ugrott egyet, zavar támadt. J. Viktor ott termett Z. István mellett, és ráförmedt:

– Na, gyere ki!

Z. István kiment. Tízen is ugrottak utánuk, de elkéstek, mert a nyitott teraszon, aminek oldalai akkor éppen nem voltak benádazva, azonnal összecsaptak. Mire kiértünk, Z. István már a földön feküdt a vérében. J. Viktor rajta térdelt és tépte, marcangolta. Akár a farkas. Úgy tűnt, csak ököllel és körömmel küzdött, de a szörnyű sérülések láttán sokan azt állították, hogy kést is használt. Nem tudom, mi az igazság, a rendőrség bizonyára kiderítette annak idején. Annyi biztos, olyan szörnyűségesen szétmarcangolt arcot azóta sem láttam. A legény hetekig nyomta az ágyat, a szülei szörnyülködve járták a szomszédokat, és megátkozták J. Viktort. Az átok nem fogott. Az egészben az volt a különös, hogy J. Viktor rokona, aki a lányt magával hozta Pestről, meg sem mozdult. Egykedvűen megivott a söntésnél egy nagyfröccsöt, aztán, mintha mi sem történt volna, táncra perdült a lánnyal. Mondták is a faluban, hogy „nagyon pestiesen viselkedik, pedig még trágyszagú a lába”.

Néha egy-egy szerencsétlen pofonból utcai tömegverekedés támadt. Ilyenkor persze nem a helybéliek verték egymást, hanem a helybéli legények a vonyarciakat, edericsieket, vagy fordítva. Emlékszem, az edericsi búcsú előtt mindig nagy volt a tanácskozás, summogás: Átmenjenek a búcsúba, vagy ne? A szerencsésebb években úgy döntöttek, hogy nem mennek. Összetűzés, veszekedés persze nemcsak a falusiak között támadt, hanem az üdülők és a falusiak között. Egyik alkalommal karóval felfegyverkezve támadtak a kötekedő üdülősökre, s meg is kergették őket alaposan. Lett is belőle olyan rendőrségi vizsgálat, hogy a kihallgatások miatt hetekig nem lehetett ügyeket intézni a községházán. Egyszer egy ilyen nyaraló kontra helybéli verekedés a móló keskeny bejáróján tört ki. A küzdőfelek félájultan potyogtak két oldalon a hullámtörőkre és a vízbe. Ebben a küzdelemben a villasori fiúk a parasztgyerekek oldalán harcoltak a nyaralók ellen. „

Bertha Bulcsu 1968-ban látogat újra Györökre. Most a még ideillő, másik résznél folytatom idézetét:

„Ülök a piros fotelban, sülök a napon. Velem szemben Móricz László, a téesz elnöke. Poharat tart elém, tele törköllyel. Elveszem, megszólalok:

– Emlékszel még Baracskai Jancsira, a kocsmárosra?

– Meghalt. A családja beköltözött Keszthelyre. Volt egy kislánya, egy kis szőke, mosolygós leány…- mondja, aztán szájához emeli a poharat. A nap éppen a szemébe süt. Hunyorog. Ráncokba szalad az arca.”

Azt már én fűzöm hozzá, hogy ez az aranyos kislány, Simonné, Baracskai Marika agrármérnökként sikeres vállalkozó lett, és a férjével közösen létrehozták a Simon kertészetet, mely később az országos franchise hálózat részeként, napjaink Oázis kertészete Keszthelyen.

Az üzletet a ’60-as években az ÁFÉSZ üzemeltette,- mint mindent a faluban,- bérlője Szabó József. Ezt a korszakot egy önálló bejegyzésben részletezem.